Page 175 - Iresz_86ig.qxd

173

hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, oda-dörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a láng-jánál megmelegítené a kezét! Végre rászán-ta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét. Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyu-faárus lány úgy érezte, mintha szép réztete-jû, rézcsövû vaskályha elôtt ülne – olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jól esett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban ki-lobbant a gyufaláng, eltûnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elôvett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világos-ságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítô-vel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a köze-pén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva in-dult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörû szép karácsonyfát látott, még szebbet, ra-gyogóbbat, mint amit karácsony este a gaz-dag kereskedô szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakat-ban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya

lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklô csillag lett be-lôlük. Egyszer csak kivált közülük egy, s le-hullott; ragyogó fénycsíkot hasítva a sötét égen.

– Valaki meghalt! – mondta a kislány; emlékezett rá, hogy nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta: „Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé.” Megint odadörzsölt egy szál gyufát a fal-hoz, s egyszerre nagy világosság támadt kö-rülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

– Nagyanyó! – kiáltott föl a kislány. – Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltûnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba meg a gyö-nyörûséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marasztalja a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagy-anyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erôs. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hi-deg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufa-árus lányt a házszögletben: kipirult arccal mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek az új esztendô reg-gelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

– Melegedni akart szegényke! – mond-ták az emberek.

Nem tudta senki, mennyi gyönyörûséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján örökre elhagyta ezt a sötét világot.