Basic HTML Version
a pofonoknak nevezett cirógatásokkal, amiket ad? Szörnyen kiabál, de nem fáj, hacsak
sírni nem kezd. Azt nem bírom. Te, adok neked egy golyót. Egy nagy üveggolyót.
Jim habozni kezdett.
– Üveggolyó – folytatta Tom –, csuda, mi?
– Isten bizony, csuda nagy! De én félek a naccságától.
De hát Jim csak emberi lény volt, a kísértés nagysága meghaladta erejét. Letette a
vödröt, és kezébe vette az üveggolyót, de a következő pillanatban már égő, megtépett
füllel, kiporolt nadrággal, rohanva vitte a vödröt. Tom nagy buzgalommal meszelt,
Polly néni pedig papucsát kezében lóbázva, szemében diadalmas tűzzel, visszavonult
a csatatérről.
Tom buzgalma semeddig sem tartott. Eszébe jutott minden aznapra tervezett játék,
móka, és bánata csak növekedett. Tudta, hogy minden pillanatban itt lehetnek a úk,
mennek kirándulni, csatangolni, és mindenféle viccet fognak csinálni vele, mert neki
dolgoznia kell. Az a gondolat, hogy kinevetik, úgy égette, mint a tűz. Zsebéből előka-
parta „földi javait”: szögeket, golyókat, drótot, madzagot, bár tudta, hogy értük legfel-
jebb csak valami másfajta munkát vehetne, mint ahogy például Jimtől meg akarta ven-
ni a vízhordást, mint mégis valamivel kellemesebb munkát. Minden kincse kevés volt
arra, hogy csak félórai szabadságot is vásárolhasson magának. Lemondott tehát a vesz-
tegetésről, és szomorúan rakosgatta vissza zsebébe kincseit. Egyszer csak ebben a sö-
tét és reménytelen pillanatban ragyogó ötlete támadt. Újra felvette a meszelőt, és csen-
desen nekilátott a munkának. Már fel is tűnt ekkor Ben Rogers [rodzsersz], az éppen,
akinek a gúnyolódásától leginkább tartott. Vígan ugrált feléje, annak jeléül, hogy szíve
gondtalan, és büszke várakozás feszíti. Almát evett, s melléje időnként dallamo-
san felüvöltött. Üvöltését mély hangú búgással váltogatta: gőzhajót játszott. […]
Tom nyugodtan meszelt tovább. Tudomást sem vett a gőzösről. Ben egy pil-
lanatra csodálkozva nézte, majd megszólalt:
– Kitoltak veled, mi?
Semmi válasz. Tom műértő szemmel
vizsgálta az utolsó ecsetvonásokat, gyön-
géd kézzel még egyszer végigsuhant rajta
a meszelővel, és az eredményt ugyanolyan
szakértelemmel vizsgálta. Ben melléje sze-
gődött. Tomnak folyt a nyála az alma láttá-
ra, de hősiesen kitartott munkája mellett.
– Kaptál jó munkát. Hogy ízlik, mi? –
szólt újra Ben.
– Te vagy, Ben? Észre sem vettelek.
– Megyek fürdeni, nem jössz? Per-
sze, majd elfelejtettem, te inkább dol-
gozol! Ugye?
Tom egy darabig szótlanul nézte.
– Mondd: mit értesz tulajdonkép-
pen munka alatt? – kérdezte végre.
190
irodalom5_minion_puha.indd 190
3/21/13 2