Page 57 - ap040106 gyongyfuzer_kesz_konyv

55

– Ne, neked is, ne, neked is – s lobogott mo-solyogtában a szemöldöke –, jut a millióból. Hanem egyszer elmaradt az árpacukor, el-maradt a furulyaszó, nem kóválygott le s fel az utcában az öreg Titulász. Ágynak esett sze-gény feje, s vánkosa alá tette az árpacukrot meg a furulyát. S ha egy-egy gyerek elment az ablaka alatt, mindig rázörgetett az öreg, s oda-ültette az ágya szélére. Furulyázott neki egy kicsit, aztán a markába nyomott egy darab ár-pacukrot.

– Ne mondjátok, hogy a Titulász elvitte ma-gával a millióját!

Nekem is azt mondta, mikor meglátogat-tam, de nekem se nem furulyázott, se cukorkát nem adott. Szomorú mosolygással nyomott egy barackot a fejem búbjára.

– Nincs már cukor. Elhordták a pajtásaid. Nincs már furulya se. Az előbb vitte el a Kesik Jani, egyebet már nem tudtam neki adni. Savanyú képet vágtam, mint aki citromba harapott, s erre az öreg Titulász elnevette ma-gát.

– Ne félj, fiam, többet ér az, amit neked szántam. Arról mindig megemlegeted az öreg Titulászt.

A sarokban roskadozott egy öreg tulipántos láda. Odavánszorgott, kivett belőle egy kis lá-dát, abból egy kopott selyemkendőt, abba volt belehajtogatva egy tenyérnyi nagyságú cifra papiros.

– Tudod-e, mi ez? – tartotta elejbem. – Tudom hát. Pénz. Úgy hívják, hogy bankó. Láttam már én ilyent édesapámnál is, csak-hogy az kék volt, ez meg piros.

– Az ám, ez az, bankó – integetett az öreg –, csakhogy ez százforintos bankó. Szép pénz, nagy pénz, ritka pénz, ilyent a te apád álmában se látott. Ezt megbecsüld, fiam, s eszedbe jus-son róla mindig az öreg Titulász.

Meg is becsültem én a bankót, szaladtam vele a Mitetszik boltjába, s nagy kényesen oda-dobtam a boltos elé.

– Mi tetszik, kis öcsém? – kérdezte a Mitet-szik boltos.

– Adjanak ezért a sok pénzért egy zsák ár-pacukrot. De olyant ám, hogy az egyik fele pi-ros legyen, a másik meg fehér.

– Ejnye, de nagy úr az úr – nevetett a Mitet-szik –, adjon egy garast. – Ott a százforintos bankó.

A boltos összegyűrte a pénzt, és a markom-ba nyomta:

– Az ám, de Kossuth-bankó. Csinálj belőle csónakot, öcsém, ennek egyéb hasznát már nem lehet venni.

Bizony úgy mentem én haza, mint akinek az orra vére folyik, s még tán el is pityeredtem, amiért így elámított az öreg Titulász. Nem is mertem otthon eldicsekedni vele, hogy hogy gazdagított föl az öreg, szélnek eresztettem a cifra bankót az udvaron:

– Vidd el, szél, vidd el ezt a nagy kincset, amin már egy garas ára árpacukrot se adnak! A szél fölkapta a papirost, zörgette, forgatta, de utoljára neki se kellett. Belesodorta a libai-tatóba, ott találta meg másnap reggel nagyapó, aki olyan ráérő ember volt, hogy egész nap egyebet se csinált, csak üldögélt a tornácon, s nézte, hogy kergetik egymást a bárányfelhők az égen.

Uramfia, de mekkorát ugrott, mikor meglát-ta, micsoda cifra papír úszkál a vízen! Nem-hiába, hogy a Kossuth katonája volt a nagyapó valamikor. S amikor kihalászta a bankót a víz-ből, úgy megtántorodott, hogy meg kellett ne-ki fogódzni a tornácoszlopban.

„No, ilyet már mégse tennék, ha én a Kos-suth katonája lettem volna” – gondoltam ma-gamban, s ijedten ugrottam oda. – Nagyapó, mi a baja, édes nagyapó? Nagyapó csak a kezével integetett, hogy menjek onnan, s úgy potyogott a könnye a bankóra, mint a záporeső.

„Nini – gondoltam magamban –, mégiscsak valami lehet ez a Titulász bankója, hogy még a nagyapót is megríkatja.”

S Titulász bankójának csakugyan nagyon fölvitte az isten a dolgát. Bekerült a nagyanyó imádságoskönyvébe, szagos mentalevelek kö-zé, s nagyapó néha fél nap elüldögélt úgy, hogy egyre csak a bankót nézegette, s hol elborult, hol ragyogott a tekintete. Mikor magaformájú fehér szakállas bácsik mentek hozzá, szinte nevetett a szeme, ahogy odasúgta nekik: