Page 58 - ap040106 gyongyfuzer_kesz_konyv

56

– Gyertek be csak, vén cimborák, mit muta-tok én nektek!

Aztán bementek a tisztaszobába, ott egy da-rabig olyan csend volt, mint a templomban, aztán olyan riadalom, hogy elhallatszott a szomszédba. A szelíd öreg bácsik olyan tűzbe jöttek, mintha csak csatába mennének a nem-zeti lobogó alatt, s reszkető kezükkel akkorá-kat ütöttek az asztalra, hogy Isaszegnél se szólt nagyobbat az ágyú.

„Ej, ej, valami csodálatos ereje lehet ennek a Titulász bankójának” – tűnődtem magamban, s most már nagyon szerettem volna a kezem közé kaparintani. De úgy őrizte a nagyapó, mint hétfejű sárkány a kincset. Akkor is a ke-zében szorongatta, mikor egy reggel hiába kel-tegettük, mert úgy elaludt, hogy fel se ébredett többet.

Titulász kincse most már az édesapámra maradt. Ő is csakúgy megbecsülte, mint nagy-apó, de még jobban őrizte. Kis táskát varrt pi-ros irhából, azt beszegte fehérrel, zölddel: ab-ban tartogatta a bankót a mestergerendán.

Oda pedig én föl nem értem, még ha két szé-ket tettem is egymásra. Nem is láttuk a pénzt, csak sátoros ünnepeken, akkor az ölébe szedett bennünket édesapánk, és elmesélte, milyen vi-lág volt az, amikor a Kossuth-bankót csinál-ták.

– Becsüljétek meg ezt az ereklyét, gyerme-keim – kötötte a lelkünkre –, minden betűje a szabadságharcról beszél.

Mikor aztán a magam szárnyára kerültem, hozzám került a Titulász bankója. Kopott, ki-fakult, elrongyolódott már, hiszen nagyon sok kézben megfordult. Csak az látszik belőle tisz-tán, ami örök életű: Magyarország címere és Kossuth Lajos neve.

Én üveg alá tétettem, úgy tartom itt az asz-talomon. S ahogy most elnézem a Kossuth-bankót, eszembe jut, hogy lám, mégis igaza volt az öreg Titulásznak, akinek sírja fölött az akácfákon még most is fütyörésznek a sárgari-gók: tilió, rongyból lesz a millió.

Móra Ferenc