Page 81 - fogalmazas4.indd

Pontos munkarend szerint dolgozom, nyolc-kilenc óra között elkészülök, aztán nekilátok. Ha magával ragad a történet, képes vagyok estig írni, de olyan nap is van, hogy egész délelőtt nyolc-tíz sornál nem megy több. Gondosan fel szoktam ké-szülni, hogy amikor leülök, már csak szerkesztési problémáim legyenek. Az utolsó mondatot mindig tudom előre. De mindenekelőtt az kell, hogy egy probléma, egy gondolat annyira nyugtalanítson, hogy kénytelen legyek írni róla.

Soha nem érzem, hogy elkészültem, és azt sem tudom, kinél mit értem el azzal, amit írtam. Hiszen a téma az én ügyem, engem izgatott, én éreztem szükségét, hogy megírjam. És mi, írók, mind a betű szolgái vagyunk.

Amíg fatal voltam, éjjel írtam, mostanában inkább kora reggel. Mindig kézzel dolgozom, egy nagy füzetbe, töltőtollal, aztán szövegszerkesz-tőbe másolom az egészet. Nem tudom, ki hogy van ezzel, én akkor ülök neki, ha fejben elkészült a történet. Nem biztos, hogy olyan lesz, amilyen-nek kitaláltam, közben változhat és változik is. Addigra a fgurák már ott vannak a fejemben, nem kell kitalálni őket. És tévedés azt hinni, hogy bármit megtehetek velük. Ez nem így van, még a mesefgurák esetében sem.

Igazából az első mondattal szokott meggyűlni a bajom, az kész, utána már könnyebben megy. Legkönnyebben abbahagyni tudom, és nagyon irigylem azokat, akik nem kínlódnak írás közben.

(Népszabadság Magazin)