Basic HTML Version
21
Szőnyi István
(1894–1960):
Zebegényi temetés
(1928),
olaj, vászon, 100×125 cm, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria
A zebegényi fehér tornácos házban négy erős fér a vállára emel egy deszkakoporsót. Aztán ünnepélyes,
lassú ütemben megindul a menet a holdfényes éjszakában fel a dombra – a temetőbe. Amerre mennek,
mindenütt ünneplőbe öltözött falusiak állnak. Az asszonyok fekete kendőben, fojtogató sírással küzdve,
a fér ak pedig lefelé fordított tekintettel. Ez volt Szőnyi István utolsó útja, de a leírás akár a festményről is
szólhatna. Fiatal korában Ferenczy Károly és Réti István tanítványa volt, majd a posztnagybányai iskola vezető
művésze lett. Az 1920-as évek végén Zebegényben telepedett le, és itt alakította ki egyéni stílusát, melynek
jellemzői: puha ecsetkezelés, lírai hatású pasztellszínek és egybemosódó árnyalatok. Zebegényi korszakának
fő témái a mindennapi élet örömének és fájdalmának bemutatásához kapcsolódnak, pl.
Eladó a borjú
(1933),
Este
(1934),
Esernyők
(1939). Képei a zebegényi műterméből kialakított múzeumban tekinthetők meg.
Bernáth Aurél
(1895–1982):
Tél
(1929), pasztell, karton, 74×100 cm, Budapest,
Magyar Nemzeti Galéria
Bernáth Aurél Nagybányán tanult, ahol a mesterek közül Ferenczy Károlyt tekintette példaképé-
nek. Korai
plein air
stílusú képei után expresszionista és absztrakt képeket is festett. Kísérletező
korszaka után ismét visszatért a nagybányai hagyományokhoz, és kialakította lírai stílusát, mely-
nek fő jellemzői: könnyed, áttetsző atmoszféra, elmosódott kontúrok, kevés szín alkalmazása és
gyakran melankolikus hangulat. A képein megjelenő valós formák látványa gondolatokká és érzel-
mekké formálódnak a nézőben. Vajon milyen gondolatok jutnak eszünkbe a kékesfehér, havas táj
– a kaposvári Róma-domb – felett szálló fekete madarak láttán?
Mednyánszky László
(1852–1919):
Csavargófej
(1896),
olaj, fa, 45×34,5 cm, Budapest, Magyar Nemzeti
Galéria
Mednyánszky László művészetének sokáig a természet volt az
egyetlen tárgya. Az országot járva megörökítette a Tisza menti
és a felvidéki tájakat. A szabadban csak vázlatokat, tanulmány-
rajzokat készített, majd a nagyméretű tájképeket a budapesti mű-
termében festette meg. Különleges képessége volt, hogy emléke-
zetébe vésődtek a leg nomabb színárnyalatok is. Képei nem a
valóság pontos másai voltak, hanem a természet hangulatát, a lá-
tott élményeket és a festő érzéseit adták vissza. Az 1900-as évek
elejétől, az emberábrázolás felé fordult az érdeklődése. Drámai
hatásúak a külvárosi csavargókat ábrázoló portréi, melyeket in-
kább jellemképeknek tekinthetünk, mert ezeket emlékezetből
festve készítette, s nem műtermi modellekről. A kevés színnel,
lendületes ecsetvonásokkal megörökített portrék döbbenetes
erővel mutatják be a közösségből kiszakadt, nyomorgó emberek
reménytelen életét. Az első világháború éveiben a harctérre
kérte magát, s mint haditudósító hasonló drámaisággal ábrá-
zolta a sebesült és elesett frontkatonák tragikus sorsát.
Rudnay Gyula
(1896–1982):
Nagybábonyi utca
(1921 körül), olaj, vászon, 39×57 cm, Budapest, Magyar
Nemzeti Galéria
ké
pzeletv10_uj_2013.indd 201
8/2/13 12:49: